Hurrá utazunk! Avagy egy tucat vonatút Pilis felé
Hurrá utazunk! Avagy egy tucat vonatút Pilis felé

Hurrá utazunk! Avagy egy tucat vonatút Pilis felé

Vasárnap 12:58. 5 perc és indul a vonat Cegléd felé. Persze lesz, aki az utolsó pillanatban ugrik fel a vonatra, ez a legizgalmasabb: ha futsz a vonathoz azért izgulsz, hogy elérd, ha már a vonaton ülsz, akkor amiatt, hogy a többiek elérjék. 13:03, sípolás, mindenki a vonaton, kipirult arcok, megnyugodás. Megnyugodás?! Dehogy! Csak most kezdődik az izgalom! 3/4 óra, és ott vagyunk, 24 gyerek vár minket, és még azt sem tudjuk, mit játsszunk velük. Bárcsak lenne egy kicsit hosszabb az út, mondjuk kétszer ennyi, hiszen mindjárt ott vagyunk, és még semmi nincs meg. 2 hete drámapedagógiáztunk, előtte meg még a kertben lehetett futkosni, most pedig hideg van és ötletünk sincs, pedig ezer játékot ismerünk… És akkor, hirtelen egy régi emlék beugrik: tudjátok, van az a játék… Igen, és az is, amikor… Arra úgysem lesz idő. De, hát az nem is hosszú! És hú, de rég játszottunk már velük azt, amikor… Múltkor mennyire jó volt az, amikor az Arnika… És csak jönnek és jönnek a játékok, és már olyan lelkesen mondjuk őket, mintha már a játékot magát játszanánk. Csupa-csupa élmény, tervezgetés, izgalom: néha megszólal bennünk a felnőtt: ennyi ugrálós után legyen egy csendes, amivel le tudjuk őket nyugtatni, még mielőtt jön a… De ne az legyen, hanem az, mert abban több a taktilis viszony. Igen, és lehetne azután az, mert itt már tudnak figyelni egymásra… Annyi játék előjön, amivel egy tábort meg lehetne tölteni, s közben már most tudjuk, hogy a felére sem lesz idő… Mégis annyira jó tervezni. Csak érnénk már oda. Hol vagyunk? Monor, vagy mi az, Monori erdő. Dehogy, azt már rég elhagytuk. Áááááááá, akkor ez már… PILIIIIS!

2013. szeptember 20.